Szösszenetek

Szösszenetek

A karácsony margójára

2016. december 26. - Nikimanó

2016. december 25., este fél 6, Szekszárd. 

Amikor a párod azt mondja neked, hogy nagyon szúr a szíve, benned is megáll egy pillanatra az ütő. 

Nincs baj, nincs baj, és nem is pánikoltam. 20.40. körül felért a busz Budapestre. Ennyi idő alatt mindent megtudsz az infarktusról az internetet böngészve, és a tünetek azok nem hazudtak. Előjelek, amikkel még lábon áll az ember, de ki tudja mikor csap le az infarktus. 

Nem terveztünk mentőt hívni, vagy kórházba menni, csak megnyugtató választ kapni. Így böngésztük az internetet, hogy hol van orvosi ügyelet a 14.kerületben. Valahogy erre nem bukkantunk, de volt egy oldal. Éjjel - nappal működő orvosi ügyelet, közel az akkori helyzetünkhöz. Hívtuk, de nem vették fel a telefont. Aztán hívtuk a 112-t, de onnan a tudakozóhoz irányítottak, majd onnan a különleges tudakozóhoz. Ez alatt az idő alatt már sínen voltunk, az 1-es villamos vonalán. Majd felhívtuk a Honvéd kórházat, mert oda tartoztunk, és ott volt is sürgősségi ellátás, csak figyelmeztettek, hogy sokat kell várni. De kit érdekel ez ilyen esetben. Én nem vagyok orvos. Szorító érzés szívtájékon, folyamatos mellkasi nyomás. Mindenhol azt hallani, hogy perceken múlhat az életünk ilyen esetben. Most kockáztassunk? Utána meg tolószékben ülve nézzem szánakozva a páromat, és vádoljam önmagam, hogy miért vártam? Hát inkább most, mint két nappal később. 

Be is léptünk a szép, csili-vili, ám erősen használt jelleget mutató épületbe. A portán két ember is ült, egyik sem szólt hozzánk, de a piros vonalat követve eljutottunk az ügyeletre. 

Nem volt ott sok ember. Ez volt az első gondolatom, 21.14-kor. Ekkor vették fel az adatokat. A pult mögött, egy fiatal srác ült, kifejezéstelen arccal, a páromra nézett, meghúzta néha száját, és látszott, majd ki is mondta, hogy nem tűnik a párom betegnek. 

Pár mondatos kitérő. Több, mint 10 éve vesemedence gyulladásom volt. Azt hittem, hogy csak becsípődött a derekam, és észre sem vettem, hogy az életem lelassult. Elvonszoltam magam a háziorvosomhoz, aki nyomban a folyosó másik végén lévő urológiára küldött, ahol még két órát álltam a soromra várva. Akkor annyira beteg voltam már, hogy panaszkodni sem tudtam. A rendelőbe lépve a doki megrovóan nézett rám, hogy mit keresek ott. Amikor meglobogtattam a véres vizeletemet, akkor lesápadt. Igen. A mai napig nem látszik, ha beteg vagyok. Szerencsére meggyógyultam, de felelőtlen voltam, és egy év múlva újra visszaestem. Március 14.-e, kedd volt, másnap ünnepnap. Ott kuporogtam a munkahelyemen, várva, hogy vége legyen a napnak. Elkúsztam a 11. kerületi orvosi rendelőbe, és ott a földszinten sorszámot szerettem volna kérni az urológiára. A nő azt mondta nincs időpont, csak péntekre, vagy inkább jövő hétre. Ránéztem, és fájdalmasan elmosolyodtam. Nyugodtan mondtam neki, hogy akkor adja vissza a TAJ kártyámat, mert hazamegyek, megvárom amíg a lázam 40 fokos lesz, és hívhatom a mentőket. Hozzátettem, hogy egy éve pont így fájt a vesém, emlékszem rá, mert két hétig moccanni sem bírtam. Kaptam aznap 6-ra időpontot, és fél hatkor már ott is ültem a leendő kezelőorvosom ajtaja előtt. Hogy rajtam kívül ott nem ült senki, csodálkozna is ezen bárki? Nem volt ott senki sem. Vajon ki miatt nem lett volna nekem aznapra időpontom? Fájdalmaim közepette azon gondolkodtam, vajon a rendszer rossz, vagy embertársaim ilyen szörnyetegek, hogy nem mennek el a lefoglalt időpontra? Ha nem tudjuk ezt mi, emberek jól használni, akkor nem volt jobb régen? Akkor ugyan ültem, és vártam órákat, de tudtam, hogy aznap bejutok, akkor, amikor betegnek érzem magam. Manapság rettegek beteg lenni, mert még időpontot sem kapok, orvos közelébe sem juthatok. Márpedig, kedves rendszer, nem tudom előre megmondani a vesemedence gyulladásom várható időpontját, az esetleges infarktusét sem...

Térjünk tehát vissza a Honvéd kórházhoz. 23.10.-kor végre szólították a páromat. Mi történt ez alatt? Az előttünk éppen bejelentkező bácsi már sorra került, és talán távozott is. Egy beteg nő és a férje kiverte a balhét, hogy itt senki nem törődik senkivel, de főleg az az orvos nem, akinél korábban már voltak. Azt gondolom, aki nagyon beteg, az nem kiabál. Később hallottam, hogy a nő mondja a férjének, hogy 180 a vérnyomása, és asztmás. Látszólag azonban a kiabálás jobban ment neki. A mellettem ülő fiatal lány két sírás között nevetett a nyomorán, hogy ő még sorra sem került, pedig két órával korábban érkezett, mint mi. Jött és ment sok mentő. Jött és ment orvos, ápoló, személyzet. Behoztak egy hajléktalant, egy elzárt szobába, aki a folyosón próbálta megtalálni a WC-te, de csak az első ajtóig jutott. Szóltunk a biztonsági őrnek, aki csodálkozva nézett ránk. Majd betessékelte a férfi mosdóba. Amikor kijött, ott állt és állt. Három ott dolgozó ember ment el mellette, nem törődve vele, majd a negyedik segítőkészen betaszigálta a detox szobába. Volt műtét, kéztörés, egy nő, aki feladta, és inkább hazament. A lány pedig tovább várt, immár többed magunkkal.

Közben Thomas Hardy Weydoni asszonyvásár című könyvét olvasgattam, a párom fel-alá járkált. Néztük az érkező-távozó mentősöket. A kávéval sétáló recepciósokat, az ideges, fáradt, beteg embereket. A szegény emberek java ült ott. Az arcuk mindent elárult. Bácsi, aki arcra esett, a jól szituált fia hozta be. A lány a megvágott, és véres gézzel átkötözött ujjaival. A srác, aki magányában feküdt, ült, aludt, fogta a fejét. A férfi, akinek a kötés alatt egyre nagyobbra dagadt a csuklója. A néni, akit több kivizsgálás után újabbra küldtek, továbbra is tolószékbe kényszerülve.

Az üvegajtó mögé nem mentem. Ott hordágyon feküdt a betegek egy része. Oda nem kívánkoztam.

És hallottunk neveket. Sok nevet, de néha úgy tűnt se beteg, se orvos nincs. Hosszú, kínos percek, tízpercek, húszpercek, amíg semmi nem történt.

Majd kitapasztaltuk a rendszert. A párom lett a 26-os. Egy oszlop egy táblán. Monogram, születési dátum, felvételi időpont, kórisme. Néztük, ahogy jött egy-egy kék ruhás nő, vagy férfi, és áll a tábla előtt. Mi meg szuggeráltuk. 26 ... 26 ... 26 .... és megtörtént. 

EKG rendben, vérvételre várni kell. 

Újabb percek, újabb óra. A táblán 40-es magasságig voltak oszlopok, de láttuk azt is, hogy ha egy beteggel végeztek, annak letörlik az oszlopát, és újabb adattal töltik meg. Ami viszont elképesztő volt, hogy a két tábla mellett a fém ajtón is voltak oszlopok...rengeteg. Tehát van olyan, amikor nem állnak meg 40-nél. 

Amikor hajnali 1 körül újra visszahívták a páromat, akkor elraktam a könyvem, és indulásra kész voltam. Nincs infarktus. A többi nem számít. 

Hát, még várni kellett a maradék eredményre, de az is hamar megérkezett. Nem tudják mi a baj, de nem infarktus, nem trombózis, inkább az elhúzódó megfázás okozhatta a mellkasnyomást. Menjen háziorvoshoz, addig szedjen Cataflam fájdalomcsillapítót. Megnyugodtam-e? Erre nehéz válaszolni, de az a tudat, hogy nincs életveszély, már könnyebbé tette azt a hajnalt. Feleslegesen voltunk-e ott? Talán. De még egyszer megkérdezem, ilyen helyzetben ki vállalta volna fel a kockázatot, és ki viselte volna el a lehetséges következményt? 

Taxiba vágtuk magunkat, és hajnali kettőkor már az ágyunkban aludhattunk. 

Megtudtuk, hogy este héttől reggel hétig vannak ügyeletben az orvosok. Köszönet nekik, hogy ezen a karácsony estén ott voltak, és gyógyítani próbáltak. 

A körülmények pedig ... a mentős hordágyakon a bőr régen szétfeslett. A néni hordágya fejtámaszát egy dobozzal oldották meg. A tolószékek, a hordágyak, a várótermi székek mind kopottak voltak. A személyzet pedig fáradt volt. Olyan élettelenek voltak. Olyan kifejezéstelenek. Olyan érzelemmentes. Lehet, hogy így kell ezt végig csinálni, mert másképp nem lehet elviselni ezt a terhet. Egy mosoly, egy kérdés, egy biztató tekintet azonban jól esett volna. Főleg, amikor sokadjára láttam a sárga csészével előttünk elsétáló férfit.

Nem vonom kétségbe, hogy a munkájukat nem végeznék lelkiismeretesen az orvosok, mert azok voltak. Néztem, ahogy állnak a sorszámozott tábla előtt, mérlegelnek, pár szót váltanak egymással, összemosolyognak és segítik egymást. A konkrét betegeikhez mindig kedvesen szóltak, segítőkészen, és megnyugtatóan. 

Mégis volt egy pillanat, amikor kicsordult a könnyem. Egy pillanat, amikor végtelenül szörnyű volt látni a várakozást. Igen, a várakozást. Amikor az jutott eszembe, hogy én inkább meghalok, semmint betegen ide kerüljek. Borzalmas volt. 

Zárszóként pedig egy jelenet:

Valamikor 11 körül egy zöld ruhás dolgozó megjelent a jobb oldali folyosó felől, és ezt mondta: 

"Nincs más kórház ebben a kurva városban?" 

Hát, ez az a mondat, amit nem akarsz hallani egy sürgősségi osztályon, közel két órás várakozás után. 

Lop

Valaki önkiszolgál. Valaki ezt úgy hívja lopás. Én szánalmasnak tartom. Dolgoztam pénzzel, nem is kevéssel. Ha hiányom volt, magamat okoltam. Megbíztam azokban, akikkel együtt dolgoztam. Most nem. Néhány kanál kávépor, pár szem csoki. Némi pénz innen, egy doboz tej a hűtőből. 

Ráérősen, nyugodtan. 

Számomra az illető egy senki, mert ha valaki lenne, akkor nem venné el azt, ami nem az övé. 

Napi 1-es villamos, és egy kiadós hányinger

Ma reggel, épp ma reggel, kb. 50 perccel korábban, hogy a munkahelyemen szénné aláztak olyan emberek, akiknek erre nem lenne joguk.

Épp ma reggel ültem az 1-es villamoson, és amikor a Honvéd Kórház megállójában felszállt egy rendkívül büdös szagtömeg, elgondolkoztam egy pillanatra, miért is fizetek én a bérletért havi 9 500 Ft,-ot. Csak egy pillanatra suhant ez át az agyamon, amikor elindult a villamos, és a szagtömeg elesett. Épp mögöttem, épp az ülésemmel egy síkban feküdt a szagtömeg a földön. Egy nő, aki épp ott állt segíteni próbált, még én magam is egy lendületet tettem, hogy felsegítsem, amikor megláttam a szagtömeget. Egy eszméletlenül gusztustalan hajléktalan ült magatehetetlenül a földön. Nem bírtam többet megfordulni, csak azt hallottam, hogy a segítőkész nő rászól egy másik nőre, hogy segítsen, aki segített is. Felsegítették, majd leültették egy székre. EGY SZÉKRE!!! A szag azonban terjengett. Ez nem csak a szokásos büdös volt, olyan volt, mintha egy mocskos WC-ben ülnék, és komolyan hányingerem volt már, de gondoltam nem szállok le, hiszen két megállót már kibírok. Ablakot nyitottam, de a szag nem múlt el. Ilyen alapon beülhettem volna egy mocskos WC-be is. Aki már szagolta, hogy milyen egy mobil WC bűze, talán még annak a gyomrát is megforgatta volna. Ami megdöbbentő volt, hogy velem szemben egy üléssel előrébb egy bácsi szendvicset evett, miközben én azon küszködtem, hogy ne öklendezzem fel a tegnapi vacsorámat! 

Elérkezett a leszállás, és amit akkor láttam, attól falfehéren, öklendezve szálltam le a villamosról. Ürülék nyomai ott, ahol a szagtömeg ült a földön, aki most ott ült az ülésen. Ürülék. Hangsúlyozom az, ami feltételezem belőle jött ki. Még 30 perccel később is éreztem a szagát az orromban. 

Én harcedzett tömegközlekedőnek tartom magam, utaztam sokszor hajléktalannal egy járaton. De ez sokkolt. 

Nem értem azt az idióta nőt, aki segített. Miért? Miért állította föl, miért ültette le egy székre? Arra székre, ahova később talán egy kisgyermek fog leülni, vagy néni, egy tini. A fertőzés, amit elkaphat életre szóló élmény lehet! 

Vessetek meg, de ha én segíteni akarok, akkor leszállítom a villamosról, hívok egy mentőt, egy szociális gondozót, egy hajléktalanszállót, akiknek eszközeik vannak arra, hogy valóban segítsenek. 

Segítség-e az, ha további kárt okozok vele? Ki fogja takarítani, ki fogja még szagolni, ki fog még tőle hányingert kapni? És honnan tudjam, hogy nem-e lesz tőle valami bajom? 

Felszínes vagyok? Igen. Bunkó vagyok? Igen. De jogom van nekem is normális körülmények között utazni. Nekem van jogom, én fizettem érte, és nem okozok ezzel kárt senkinek sem. 

Olyan félelmetes, hogy ebben az országban mindenkinek joga van mindenhez, csak épp annak nem, aki fizet is érte. 

Erre senki nem készít fel!

Pedagógus. Mit jelent ez a szó? Én tanár szeretnék lenni. Az én diplomámban a tanár szak szerepel. Nem vagyok felkészülve arra, hogy a nyakamba zúduló problémákat megoldjam. Nem tudom, nincs képesítésem, csak érzékem hozzá. Engem megvisel. Megvisel, ha azt látom, hogy a diák elkallódik. Megvisel, ha azt olvasom a szülőtől, hogy a gyermeke semmibe veszi őt. Megvisel. Meghallgatom. Próbálom nem megélni, de nem tudom teljesen kizárni. Átélem, és megélem. Úgy 18 évvel ezelőtt érdekelt a pszichológia, érdekelt a szociológia, érdekelt a szociálpszichológia. Amikor csak lehetőségem akadt áthallgattam ezekre az órákra, eljártam az előadásokra és jegyzeteltem, majd utánaolvastam. Egy idő után azonban nem fejlődtem, hanem kezdtem elveszni. Több kellett volna, nem csak hallgatni, és olvasni, hanem gyakorlatokon részt venni. Ezekre azonban nem volt lehetőségem. Abbahagytam, mert én éltem meg, én éltem át.

Most arcul csap pár mondat, és ebben nincs segítség. Szükség lenne, nagyon nagy szükség egy biztonsági hálóra, és nem magamnak. A diáknak, a szülőnek. Szükség lenne arra a pszichológusra, aki nincs. Szükség lenne arra a fejlesztő pedagógusra, akiből kevés van. Szükség lenne foglalkoztató órákra, amikor a felmerült problémákat meg lehetne beszélni. A diákoknak. És egyre többször a tanárnak. Hívhatnak engem bárhogy, kevés vagyok már ehhez.  

Mi is van most?

Tegnap reggel még ébredeztem, amikor hirtelen éber lettem, felháborodtam, és azóta is ezen gondolkodom. Kérjenek bocsánatot? Nem a bocsánat kérése a legfontosabb, hanem a cselekvés, a gondolkodás, a rendszer felépítése, újragondolása, a változtatás egyeztetése, és valamikor az elfogadása. Már megint nem arról van szó, nem arról beszélünk, ami égető probléma, hanem valami másról. Valamiről, ami talán sértettségből fakad. Felülemelkedni saját magunkon, azt hiszem ez lenne a legfontosabb most. Túl lépni a korlátainkon, észrevenni a lehetőséget. Nem háborút kell megnyerni, hanem megelőzni, és nem belemenni olyan felesleges, eleve kudarcra ítélt vitákba, amikbe most kényszerítenek bele. Mondj nem-et az értelmetlen vitára, és ha nem ülnek le veled érdemben megbeszélni a teendőket, akkor ülj le azokkal, akikkel beszélgetnél, például az érdekelt felekkel, a diákokkal és a tanárokkal. Ha a történelem során mindenki az aktuális "hatalommal" vitázott volna, vajon hulltak volna-e fejek a porba? 

Unom már ...

Unom, hogy nap, mint nap szembe kell néznem ugyanazokkal a problémákkal! Adott egy oktatási rendszer, ami működött. Természetesen a világ megváltozott, így változnia kellene az oktatásnak is. Ez nem történt meg. Naponta belekezdek egy működésképtelen rendszer oktatásába...Vagy mégsem?

Két évvel ezelőtt egy bolhapiacon rábukkantam néhány régi matematika könyvre. Leánygimnáziumoknak íródott, és milyen meglepő, de szinte ugyanaz van benne, mint a mai tankönyvekben, színes - néha értelmezhetetlen - ábrák nélkül, még pengővel számolt pénznemmel...1941-ben ebből tanultak a leányok. Vajon nekik több szükségük volt-e erre a tudásra, mint a mai fiataloknak? 

Vegyük alapul, hogy változtatunk. Mit akarunk megváltoztatni?

Kevesebb tananyag? Miért?

Régen nem volt sok? Régen hasznosabb volt? Régen sem tudták megtanulni? Csak a mai fiataloknak nehéz, értelmezhetetlen? Akkor jöjjön két egyszerű példa - napjainkból:

1.) Mennyi "három a négyzeten?" Egyik diák: Nem tudom. Mit nem tudsz? - kérdem én. Hát ezt. Mit? Nem tudod mi az a négyzetre emelés? Igen. Egy szám négyzete alatt az önmagával való megszorzását értjük. Tehát? Ja, 6. Oké, mi az, hogy önmagával való szorzás? Ja, 9. 

Ez az eset egy 9.-es gyermekkel esett meg. Ő ezt már tanulta általános iskolában. Volt szó róla a szeptemberi szintfelmérőben, októberben a halmazoknál, mint négyzetszámok, novemberben a függvényeknél, mint másodfokú függvény, decemberben a hatványoknál...és most január van. 

Ez a kislány félévkor 3-as volt. Igyekszem olyan dolgozatokat összeállítani, hogy a leggyengébbnek is legyen esélye, lehetősége közepes eredményt elérni.

És én mit értem el? Még annyit sem tanul, még kevésbé figyel, még többet késik óráról, és még mindig ugyanazt az egy dolgot nem képes megjegyezni, amit szinte minden hónapban, minden témakörben, több feladatnál is megjelent. 

2.) Tegnap javítottam ki a fent említett 9.-es csoportom dolgozatait. Gyöngyszem, némi iróniával: 

"1 az elsőn 1" "1 a négyzeten 2" "1 a harmadikon 3" "1 a negyediken 4" ... stb. 

Most akkor mi van? Hol és miben keressem a problémát? Adott egy számológép, használhatta volna a dolgozat alatt is, de nem tette, mert nem volt nála. Ja, hogy a telefont nem lehet használni.

Miért nem használhat a diák telefont dolgozat alatt?

Először is, mert érettségin sem használhat. Ha majd használhatja, akkor dolgozat alatt is.

Másodszor a telefon alkalmas arra, hogy fotót készítsenek vele, majd diáktársuknak elküldve tálcán - szinte szó szerint - kínálva a megoldásokat. Tehát puskázásra ad lehetőséget.

Harmadszor az internet hasznos dolog. Nálunk a tananyagtárban szinte minden elméleti anyag fenn van, ami segítheti az otthoni tanulást, de mivel érettségin még nem lehet online segítséget kérni, így a dolgozatoknál sem engedem.

Akkor most gond van a gyerekkel? Gond van a hozott tudásanyaggal? Gond van velem? 

Igen, mindkettő. (... és mindhárom, de magamat nem állítanám a sor elejére. Egy másik bejegyzésben, majd...ha felkészültem a kritikákra is!)

Vagy a diák nem képes hosszú távon emlékezni a megtanultakra, ami probléma lehet, ha érettségizni szeretne. (Még mindig meg tudom döbbenteni a diákjaimat azzal, hogy azt mondom nekik, az érettségi 12 év anyagára épül! Igen, ebben benne van 8 év általános iskolai tudás!)

Vagy gond van az általános iskolai tananyaggal. Ezen kellene tipródni! Ez lenne a harmadik lépés!

Mi lenne a második lépés? Körbenézni, hogy a világ változásai, technikai fejlettsége mit kíván meg? Milyen alapokra van szükség mindehhez? Van-e olyan tananyagrész, amely feláldozható a technikai forradalom oltárán? Mindemellett azon is el kellene gondolkodni, hogy milyen alapműveltséget kell a diáknak magával vinnie az életbe? Szükséges-e minden őskori leletről tudnia, érintőleges lehetne-e egy-egy korszak ismerete? Feldolgozható-e másként a művészet, irodalom, történelem? Átcsoportosíthatók-e a témakörök? Sok olyan téma van, ami a mai fiatalokat nem érdekli, de például egy kutató élete végéig elélne belőle. Miért kell ugyanazt, ugyanúgy megtanítani? Húzzuk ki, tegyük át magasabb évfolyamra, rendszerezzünk, csökkentsük! 

Tegyük a szívünkre a kezünket. Melyik "halandó" ember használta a sulin kívül a logaritmus rejtett csodáit? Ki számolta már ki, hogy milyen röppályán kell elhagyni a Földet? És Antigoné? Ki is volt? Na jó, Kleopátra sokak retinájába beégett már, tőle nem válnék meg, de hogy sokadik Fülöp éppen melyik európai trónon üldögélt talán kevésbé fontos nekünk, magyaroknak, mint I. István, akiről a mai gyerekek talán annyit tudnak, hogy van köze augusztus 20-hoz. Nem említve a mai általános iskolás olvasókönyveket melyek tele vannak gyermekbarátlan, sokszor régies kifejezésekkel, nem használt szófordulatokkal.

Köveket vessetek rám! Tudom olyan dolgokhoz szóltam hozzá, amihez nem értek. De én kidobnám a teljes 11.-es matematika tananyagot. Igen. Matematika tanár vagyok.

Az ELSŐ LÉPÉS: tereljük be a szülőket egy agymosóba, és mossuk ki a fejükből azt a gondolatot, miszerint a gyereket hagyni kell a maga útján fejlődni. Persze. A gyorsfutó is azért fut gyorsan, mert mögötte sétálnak a többiek! Vajon egy csecsemő tud-e választani? Igen, hogyne. De csak abból a palettából, amit eléje tesznek. Láttunk már olyan kisbabát, aki nem minket utánzott? Persze, hogy mind azt teszi. Szerintem ez olyan egyszerű. Járni akar, mert ezt látja. Beszélni is akar - bár ezen sokat gondolkodik -, mert meg kell értetnie magát. Ösztönösen bennük van a tudásvágy! Ha egy csecsemő csak fekszik az ágyon, és napi 24 órában csak a plafont bámulja, ugye mennyire kétségbe lennénk esve! Célokat kell eléje kitűznünk! Ha abban a hitben ringatjuk a gyermekünket, hogy azt tehet, amit csak akar, akkor 14 év múlva ne csodálkozzunk, ha azt is teszi. És hogy ez jó? A közel 16 éves tanári tapasztalatom nem ezt mutatja.

Van miről beszélni. Három lépésben :) 

... még folytatnám ....

 

Nem is tudom, mi lehetne a cím...

...Talán egy reggel egy buszjáraton. Kora reggel, úgy fél 8 tájékán egy fiatal lány szállt fel egy buszra, aki éppen telefonált, és láthatóan tanácstalannak tűnt, hogy jó járaton van-e. A buszsofőr növelte a bizonytalanságát, mert szólt, hogy a bérletét mutassa meg, vagy a jegyét lyukassza ki. A lány nagy kínlódások közepette - volt nála néhány táska - elővett egy jegyet, előrement a sofőrhöz, kilyukasztotta a jegyét, majd megkérdezte, hogy melyik irányba megy a busz. Persze rossz irányba szállt fel. Újra telefonált, majd leszállt a buszról. Kérdem én, nem  lett volna egyszerűbb felszállnia az első ajtón, megkérdezni a buszvezetőt, majd utána lyukasztani, ha jó járaton van, vagy leszállni, ha rossz járaton van? 

Vajon csak aznap volt ilyen peches a lány, vagy ez jellemző rá a mindennapokban? 

Az idő

Ma egy poszt kering a neten, egy fotósorozat, ami szerint az idő elvesz, elvesz szépséget, fiatalságot...Szerintem nem. Nem vesz el, hanem ad, változást ad. A változás az élet mozgatórugója. Ha bármit is elvenne, akkor miért adna? Mi emberek léptünk túl egy gondolatmenetet, és az ideált kergetjük az élet helyett. Hány éve is élünk a Földön? Hány éve valljuk magunkat gondolkodó embernek? Hány éve valljuk magunkról, hogy az emberiség civilizált? Szerintem felborult az a rend, aminek sosem lenne szabad felborulnia. Kellenek vezetők, kellenek munkások, kellenek kudarcot átélők. De most hol tartunk? A világ egyik fele saját magát hajszolja bele egy idealizált világképbe, a másik része pedig azért dolgozik, hogy megéljen, miközben az idealizált álmokról képzelődik. És közeledik valami, amiről még senki sem tudja, hogy mi lesz. Megáll-e? Tovább robog, és felborítja az idealizált világképünket? Jönnek más eszmék, és le akarnak tarolni minket? Most félnünk kellene? Vagy azt akarják, hogy féljünk valamitől, amiről azt állítják, hogy minket fenyeget? Vajon élnünk kellene-e, vagy félni? Vajon az élet része, hogy féljünk valamitől, vagy pusztán eszköz a nagyok kezében? Akárcsak gyermekkorunkban, amikor egyszer csak elkezdtünk félni...a sötéttől, a póktól, a bogaraktól, a szomszéd bácsitól, az utca idegen emberétől...Féltünk attól, hogy ha rosszak leszünk, ha nem felelünk meg annak az elvárásnak, amit elvárnak tőlünk, akkor haragudni fognak a szüleink, a tanáraink, a rokonaink, a barátainknak hitt barátok...Egészséges önbizalommal nem félünk, mert egészséges önbizalommal megértjük, és ha magunk is akarunk, akkor beállunk a sorba, és figyelünk. Mindenre figyelünk.

... állatbarátkodás ...

Minden állatbarát ismerősömnek: Egy nap az Árkádot céloztuk meg bevásárlás céljából. Nem értettem eleinte, hogy mi a fenéért jött ki az allergiám...és láss csodát, az emeleten kutya szépség verseny, vagy mi volt. Szuper dolog ez az állatbarátosdi, de amíg nincs egy jó légcserélőrendszer, és az állatbarátok nem emberbarátok, addig én szeretném távol tartani magamat ezektől a helyektől. És azért, mert aki allergiás a kutyaszőrre, az tudja, hogy az tüsszögéssel, orrfolyással, könnyezéssel, néha nehéz légzéssel is jár...Tehát, ha a feltételek adottak lennének, és nem kellene egy ruhavásárláshoz is gyógyszerekkel teletömnöm magam, akkor áldásom rá. És senki ne gondolja, hogy hisztizek...ha nem látom a kutyát, akkor is képes vagyok rá allergiás lenni:) 

süti beállítások módosítása