Ma egy poszt kering a neten, egy fotósorozat, ami szerint az idő elvesz, elvesz szépséget, fiatalságot...Szerintem nem. Nem vesz el, hanem ad, változást ad. A változás az élet mozgatórugója. Ha bármit is elvenne, akkor miért adna? Mi emberek léptünk túl egy gondolatmenetet, és az ideált kergetjük az élet helyett. Hány éve is élünk a Földön? Hány éve valljuk magunkat gondolkodó embernek? Hány éve valljuk magunkról, hogy az emberiség civilizált? Szerintem felborult az a rend, aminek sosem lenne szabad felborulnia. Kellenek vezetők, kellenek munkások, kellenek kudarcot átélők. De most hol tartunk? A világ egyik fele saját magát hajszolja bele egy idealizált világképbe, a másik része pedig azért dolgozik, hogy megéljen, miközben az idealizált álmokról képzelődik. És közeledik valami, amiről még senki sem tudja, hogy mi lesz. Megáll-e? Tovább robog, és felborítja az idealizált világképünket? Jönnek más eszmék, és le akarnak tarolni minket? Most félnünk kellene? Vagy azt akarják, hogy féljünk valamitől, amiről azt állítják, hogy minket fenyeget? Vajon élnünk kellene-e, vagy félni? Vajon az élet része, hogy féljünk valamitől, vagy pusztán eszköz a nagyok kezében? Akárcsak gyermekkorunkban, amikor egyszer csak elkezdtünk félni...a sötéttől, a póktól, a bogaraktól, a szomszéd bácsitól, az utca idegen emberétől...Féltünk attól, hogy ha rosszak leszünk, ha nem felelünk meg annak az elvárásnak, amit elvárnak tőlünk, akkor haragudni fognak a szüleink, a tanáraink, a rokonaink, a barátainknak hitt barátok...Egészséges önbizalommal nem félünk, mert egészséges önbizalommal megértjük, és ha magunk is akarunk, akkor beállunk a sorba, és figyelünk. Mindenre figyelünk.