Remélem hamarosan valóban csak egy emlék lesz. Életem nagy részét a tömegközlekedés változatos világában töltöm, és ha nem is minden napra, de igen sokszor olyan élményeket nyújt az 1-es villamos utazóközönsége, ami megéri, hogy kopjon a billentyűzetem. 

A legmegdöbbentőbb emlékem egy kora nyári estére nyúlik vissza. Felszállt egy fiatal, de elég lepukkant srác, akinek a kezében egy fornettis zacskó volt. Leült velem szemben a négyes ülésen, és elkezdte szétválogatni a zacskóban található csikkeket. Amelyik neki nem tetszett, vagy nem volt alkalmas arra, hogy még felhasználja, azt kipöckölte a nyitott ablakon. Kínosan éreztem magam, mert egy ilyen szituációban benne ragadtam. Nem akartam elülni, mert akkor még a végén rám fog megharagudni, hogy én milyen vagyok! (Igen, volt már arra példa, hogy egy ilyen helyzetben azonnal felálltam, majd végig azt hallgattam, hogy én milyen vagyok...) Tűrtem, mert csak két megálló volt vissza, és közben szívtam a büdös csikkek szagát, és hőn imádkoztam, hogy a csikkek ne pattanjanak vissza rám. Meglepődne bárki is, ha azt írnám, hogy természetesen rám esett az egyik csikk? Gondolom nem. A srác reakciója, amikor átültem, csak egy vidám, torz mosoly volt. Én is viccesnek tartottam, hát persze...

Néha az utasok ezen a járaton egészen otthonosan érzik magukat. Egy nő például velem szemben a körmét reszelte, egy másik fogselyemmel tisztította a fogát, egy harmadik pedig lelkesen kanalazgatta a levesét. 

Várom az új villamosokat, hogy a le nem írt emlékeim végleg emlékek maradjanak. Kíváncsi leszek arra, hogy a mostani utazóközönség mennyiben fog megváltozni, ha szép, puha ülésű, meleg járatok kezdenek majd száguldozni az új, meghosszabbított síneken.