2016. december 25., este fél 6, Szekszárd. 

Amikor a párod azt mondja neked, hogy nagyon szúr a szíve, benned is megáll egy pillanatra az ütő. 

Nincs baj, nincs baj, és nem is pánikoltam. 20.40. körül felért a busz Budapestre. Ennyi idő alatt mindent megtudsz az infarktusról az internetet böngészve, és a tünetek azok nem hazudtak. Előjelek, amikkel még lábon áll az ember, de ki tudja mikor csap le az infarktus. 

Nem terveztünk mentőt hívni, vagy kórházba menni, csak megnyugtató választ kapni. Így böngésztük az internetet, hogy hol van orvosi ügyelet a 14.kerületben. Valahogy erre nem bukkantunk, de volt egy oldal. Éjjel - nappal működő orvosi ügyelet, közel az akkori helyzetünkhöz. Hívtuk, de nem vették fel a telefont. Aztán hívtuk a 112-t, de onnan a tudakozóhoz irányítottak, majd onnan a különleges tudakozóhoz. Ez alatt az idő alatt már sínen voltunk, az 1-es villamos vonalán. Majd felhívtuk a Honvéd kórházat, mert oda tartoztunk, és ott volt is sürgősségi ellátás, csak figyelmeztettek, hogy sokat kell várni. De kit érdekel ez ilyen esetben. Én nem vagyok orvos. Szorító érzés szívtájékon, folyamatos mellkasi nyomás. Mindenhol azt hallani, hogy perceken múlhat az életünk ilyen esetben. Most kockáztassunk? Utána meg tolószékben ülve nézzem szánakozva a páromat, és vádoljam önmagam, hogy miért vártam? Hát inkább most, mint két nappal később. 

Be is léptünk a szép, csili-vili, ám erősen használt jelleget mutató épületbe. A portán két ember is ült, egyik sem szólt hozzánk, de a piros vonalat követve eljutottunk az ügyeletre. 

Nem volt ott sok ember. Ez volt az első gondolatom, 21.14-kor. Ekkor vették fel az adatokat. A pult mögött, egy fiatal srác ült, kifejezéstelen arccal, a páromra nézett, meghúzta néha száját, és látszott, majd ki is mondta, hogy nem tűnik a párom betegnek. 

Pár mondatos kitérő. Több, mint 10 éve vesemedence gyulladásom volt. Azt hittem, hogy csak becsípődött a derekam, és észre sem vettem, hogy az életem lelassult. Elvonszoltam magam a háziorvosomhoz, aki nyomban a folyosó másik végén lévő urológiára küldött, ahol még két órát álltam a soromra várva. Akkor annyira beteg voltam már, hogy panaszkodni sem tudtam. A rendelőbe lépve a doki megrovóan nézett rám, hogy mit keresek ott. Amikor meglobogtattam a véres vizeletemet, akkor lesápadt. Igen. A mai napig nem látszik, ha beteg vagyok. Szerencsére meggyógyultam, de felelőtlen voltam, és egy év múlva újra visszaestem. Március 14.-e, kedd volt, másnap ünnepnap. Ott kuporogtam a munkahelyemen, várva, hogy vége legyen a napnak. Elkúsztam a 11. kerületi orvosi rendelőbe, és ott a földszinten sorszámot szerettem volna kérni az urológiára. A nő azt mondta nincs időpont, csak péntekre, vagy inkább jövő hétre. Ránéztem, és fájdalmasan elmosolyodtam. Nyugodtan mondtam neki, hogy akkor adja vissza a TAJ kártyámat, mert hazamegyek, megvárom amíg a lázam 40 fokos lesz, és hívhatom a mentőket. Hozzátettem, hogy egy éve pont így fájt a vesém, emlékszem rá, mert két hétig moccanni sem bírtam. Kaptam aznap 6-ra időpontot, és fél hatkor már ott is ültem a leendő kezelőorvosom ajtaja előtt. Hogy rajtam kívül ott nem ült senki, csodálkozna is ezen bárki? Nem volt ott senki sem. Vajon ki miatt nem lett volna nekem aznapra időpontom? Fájdalmaim közepette azon gondolkodtam, vajon a rendszer rossz, vagy embertársaim ilyen szörnyetegek, hogy nem mennek el a lefoglalt időpontra? Ha nem tudjuk ezt mi, emberek jól használni, akkor nem volt jobb régen? Akkor ugyan ültem, és vártam órákat, de tudtam, hogy aznap bejutok, akkor, amikor betegnek érzem magam. Manapság rettegek beteg lenni, mert még időpontot sem kapok, orvos közelébe sem juthatok. Márpedig, kedves rendszer, nem tudom előre megmondani a vesemedence gyulladásom várható időpontját, az esetleges infarktusét sem...

Térjünk tehát vissza a Honvéd kórházhoz. 23.10.-kor végre szólították a páromat. Mi történt ez alatt? Az előttünk éppen bejelentkező bácsi már sorra került, és talán távozott is. Egy beteg nő és a férje kiverte a balhét, hogy itt senki nem törődik senkivel, de főleg az az orvos nem, akinél korábban már voltak. Azt gondolom, aki nagyon beteg, az nem kiabál. Később hallottam, hogy a nő mondja a férjének, hogy 180 a vérnyomása, és asztmás. Látszólag azonban a kiabálás jobban ment neki. A mellettem ülő fiatal lány két sírás között nevetett a nyomorán, hogy ő még sorra sem került, pedig két órával korábban érkezett, mint mi. Jött és ment sok mentő. Jött és ment orvos, ápoló, személyzet. Behoztak egy hajléktalant, egy elzárt szobába, aki a folyosón próbálta megtalálni a WC-te, de csak az első ajtóig jutott. Szóltunk a biztonsági őrnek, aki csodálkozva nézett ránk. Majd betessékelte a férfi mosdóba. Amikor kijött, ott állt és állt. Három ott dolgozó ember ment el mellette, nem törődve vele, majd a negyedik segítőkészen betaszigálta a detox szobába. Volt műtét, kéztörés, egy nő, aki feladta, és inkább hazament. A lány pedig tovább várt, immár többed magunkkal.

Közben Thomas Hardy Weydoni asszonyvásár című könyvét olvasgattam, a párom fel-alá járkált. Néztük az érkező-távozó mentősöket. A kávéval sétáló recepciósokat, az ideges, fáradt, beteg embereket. A szegény emberek java ült ott. Az arcuk mindent elárult. Bácsi, aki arcra esett, a jól szituált fia hozta be. A lány a megvágott, és véres gézzel átkötözött ujjaival. A srác, aki magányában feküdt, ült, aludt, fogta a fejét. A férfi, akinek a kötés alatt egyre nagyobbra dagadt a csuklója. A néni, akit több kivizsgálás után újabbra küldtek, továbbra is tolószékbe kényszerülve.

Az üvegajtó mögé nem mentem. Ott hordágyon feküdt a betegek egy része. Oda nem kívánkoztam.

És hallottunk neveket. Sok nevet, de néha úgy tűnt se beteg, se orvos nincs. Hosszú, kínos percek, tízpercek, húszpercek, amíg semmi nem történt.

Majd kitapasztaltuk a rendszert. A párom lett a 26-os. Egy oszlop egy táblán. Monogram, születési dátum, felvételi időpont, kórisme. Néztük, ahogy jött egy-egy kék ruhás nő, vagy férfi, és áll a tábla előtt. Mi meg szuggeráltuk. 26 ... 26 ... 26 .... és megtörtént. 

EKG rendben, vérvételre várni kell. 

Újabb percek, újabb óra. A táblán 40-es magasságig voltak oszlopok, de láttuk azt is, hogy ha egy beteggel végeztek, annak letörlik az oszlopát, és újabb adattal töltik meg. Ami viszont elképesztő volt, hogy a két tábla mellett a fém ajtón is voltak oszlopok...rengeteg. Tehát van olyan, amikor nem állnak meg 40-nél. 

Amikor hajnali 1 körül újra visszahívták a páromat, akkor elraktam a könyvem, és indulásra kész voltam. Nincs infarktus. A többi nem számít. 

Hát, még várni kellett a maradék eredményre, de az is hamar megérkezett. Nem tudják mi a baj, de nem infarktus, nem trombózis, inkább az elhúzódó megfázás okozhatta a mellkasnyomást. Menjen háziorvoshoz, addig szedjen Cataflam fájdalomcsillapítót. Megnyugodtam-e? Erre nehéz válaszolni, de az a tudat, hogy nincs életveszély, már könnyebbé tette azt a hajnalt. Feleslegesen voltunk-e ott? Talán. De még egyszer megkérdezem, ilyen helyzetben ki vállalta volna fel a kockázatot, és ki viselte volna el a lehetséges következményt? 

Taxiba vágtuk magunkat, és hajnali kettőkor már az ágyunkban aludhattunk. 

Megtudtuk, hogy este héttől reggel hétig vannak ügyeletben az orvosok. Köszönet nekik, hogy ezen a karácsony estén ott voltak, és gyógyítani próbáltak. 

A körülmények pedig ... a mentős hordágyakon a bőr régen szétfeslett. A néni hordágya fejtámaszát egy dobozzal oldották meg. A tolószékek, a hordágyak, a várótermi székek mind kopottak voltak. A személyzet pedig fáradt volt. Olyan élettelenek voltak. Olyan kifejezéstelenek. Olyan érzelemmentes. Lehet, hogy így kell ezt végig csinálni, mert másképp nem lehet elviselni ezt a terhet. Egy mosoly, egy kérdés, egy biztató tekintet azonban jól esett volna. Főleg, amikor sokadjára láttam a sárga csészével előttünk elsétáló férfit.

Nem vonom kétségbe, hogy a munkájukat nem végeznék lelkiismeretesen az orvosok, mert azok voltak. Néztem, ahogy állnak a sorszámozott tábla előtt, mérlegelnek, pár szót váltanak egymással, összemosolyognak és segítik egymást. A konkrét betegeikhez mindig kedvesen szóltak, segítőkészen, és megnyugtatóan. 

Mégis volt egy pillanat, amikor kicsordult a könnyem. Egy pillanat, amikor végtelenül szörnyű volt látni a várakozást. Igen, a várakozást. Amikor az jutott eszembe, hogy én inkább meghalok, semmint betegen ide kerüljek. Borzalmas volt. 

Zárszóként pedig egy jelenet:

Valamikor 11 körül egy zöld ruhás dolgozó megjelent a jobb oldali folyosó felől, és ezt mondta: 

"Nincs más kórház ebben a kurva városban?" 

Hát, ez az a mondat, amit nem akarsz hallani egy sürgősségi osztályon, közel két órás várakozás után.