Egyik este Cseh Lászlóval készült beszélgetést adott le a tévé. Csak pár percet néztem belőle, pont annyit, hogy egy pillanatnyi tisztelettel, és csodálattal nézzem őt, mint sportolót. Gyermekkoromban, amikor talán még csak egy csatorna volt, amikor még fekete-fehér adás volt, akkor még újságot vettem, hogy elolvasva, megnézve halljam, és lássam a csodált sportolót, zenészt, színész, BEMONDÓT, és riportert! Ma már tovasiklok, egy olimpia már nem vonzó, egy film éppencsakhogy, egy úgynevezett sztár még annyira sem. Biztosan a korommal is jár, hogy nem rajongok egy 16 éves tinisztárért, vagy éppen nem lelkesedem fel az aktuális valóságSÓk(k) szereplőiért. Néha azonban sajnálom, hogy nincsenek igazi példaképek, és ha vannak is, akkor szinte eltörpülnek a tévében, az újságban, a virtuális világban, mert valaki mindig előrébb van, valaki, akinek nagyobb az ismertsége, pedig sokkal kisebb a teljesítménye, ha egyáltalán van teljesítménye. Örülök, hogy én még rajonghattam, hogy volt tisztelnivaló, és tudom, hogy mennyi erő, energia és áldozat van egy-egy alig ismert teljesítmény mögött.