Tegnap felhívtak rejtett számról. Beleszóltam, de semmi. Ma hasonló időtájban felhívtak ismeretlen számról. Felvettem, de nem szóltam bele a telefonba. Egy kedves női hang bemutatkozott, és a nevemet mondta. Mondtam téves szám. Kérdezte a rokona vagyok-e. Azt feleltem, hogy nem is ismerem. Megkérdezte, hogy budapesti felnőtt lakos vagyok-e? Azt mondtam nem. Utolsó kérdése az volt, hogy hol lakom, mert akkor kijavítaná a rendszerben. Egy ismeretlen kis falu nevét mondtam. Megköszönte, és letette a telefont. 

Két dolog jutott ezzel kapcsolatban az eszembe. A sok, hasonló jellegű telefonhívások során megtapasztaltam, hogy csak nagy nehezen lehet ezeket lerázni, és legtöbb esetben hazudnom kell, hogy nem az vagyok, aki, nem ott lakom, ahol, nem vagyok felnőtt, nem vagyok a felesége, nem vagyok a rokona, nem olyan idős vagyok, stb. Néha, ha jó pillanatomban kapnak el, akkor megköszönöm a hívásukat, és leteszem a telefont, de még ekkor is megesik, hogy kattanásig beszél a vonal másik végén. Előfordult már az is, hogy összevesztem a vonal másik végén beszélő emberrel, mert csak nyaggatott. Sőt, egyszer megkértem, hogy töröljenek a rendszerből. Valószínűleg teljesen felesleges kérés volt. 

A rendszer egy névtelen, néha nevezett, sokszor céltalan, de mindig a lehúzásra, és becsapásra alapozva, megtévesztenek, és még ők azok, akik sértve érzik magukat. Ha én ilyen helyen dolgoznék, nem szeretném, ha percenként leordítanának, vagy elküldenének melegebb éghajlatokra, az anyukámról nem is beszélve. Mégis, ha erre kényszerülnék, akkor nem lehetne ezt értelmesebben csinálni? Van az a szó, hogy NEM. Ez nem költői, nem hazug, nem kényszer által kimondott szó. Az értelmes ember erre azt mondja: NEM. Én elhiszem, hogy valaki hisz benne, az menjen, majd utána tájékoztasson már, hogy mennyibe került neki a hite!

A második gondolatom az volt, hogy most összezavartam a rendszert. Vajon mennyi idő múlva próbálják meg újra felhívni a számomat?

Fura egy faj a bicikliseké. Vajon mássá válunk, ha felszállunk a biciklire, több jogunk van a léthez, mint a halandó gyalogosoknak? 

A Puskás Ferenc Stadionnál a metró előtti járdaszakaszt keresztülvágja egy bicikliút. Nem tudom, hogy ki volt, aki ezt a szakaszt megálmodta, mert a lehető legrosszabb helyre tervezte. Adott egy kis szakaszon sok, és még annál is több ember, aki vagy a metró felől, vagy a villamos, vagy a trolik felől két irányból is jöhetnek, és vannak a száguldó biciklisek. Ezek a biciklisek csak akkor lassítanak, ha konkrétan az orruk előtt piros a lámpa, de megkockáztatom, hogy ők is megkockáztatják, hogy gyorsabbak az autósoknál, és van köztük olyan, aki áthajt a zebrán a többsávos úton...hátha sikerül. Nos, eddig balesetről még nem tudok, de az már felbosszantott, hogy a minap egy kisteherautó elfoglalta a biciklisávot, ezért a biciklisek kénytelenek voltak a gyalogosoknak kijelölt szakaszra ráhajtani. Ezzel még nem lenne gond, van ez néha fordítva, hogy a gyalogos részt zárja el egy autó, és muszáj a bicikli útra rálépni. Ez utóbbi esetben azért próbálok figyelni, hogy ne lépjek épp egy száguldó biciklis elé, mert tudjuk, hogy nekem jobban fog fájni. Na de az említett esetben, hogy az autó a biciklisek útját zárta el, mi történt? Az épp áthaladó tömeg között próbált átszáguldani a biciklis, és hangos csengőszóval jelezte a gyalogosoknak, hogy útban vannak!!! Na ne, ez már sok! Az jutott eszembe, hogy ha egy baleset miatt az utat lezárják egy autós elől, akkor felmehetne a járdára, és ha éppen ott ténfereg egy gyalogos, akkor ledudálja azt? Esetleg el is ütheti? Értem én, hogy a példám sántít, de abban nekem van igazam, hogy a gyalogos részen ne a gyalogosra csengessen a biciklis! Ha ennyire zavarja a helyzet, akkor szálljon le, keresse meg a kisteherautó vezetőjét, és magyarázza el neki, hogy rossz helyen áll, vagy hívjon rendőrt. Ne engem, vagy más gyalogost hibáztasson a kialakult helyzetért! Én sem esek neki az első biciklisnek, ha gyalogos részen áll egy autó. Vagy ezt kellene tennem? 

Amin még felháborodtam, sokszor, reggelente, amikor még sötét volt, hogy ugyanitt a körút másik oldalán már nincs bicikliút, és bármily hihetetlen itt is bicikliznek, sokszor nem is lassan! Előfordult, hogy én ijedtem meg, amint elszáguldott mellettem! Miért kell nekem ilyenkor is figyelni rájuk? Ők nem vesznek engem észre? Én előre nézek, mert a kereszteződésben előre tartok, ő balról jön, kb. 500 méterről látja, hogy jön-e gyalogos, nekem meg van 2 méterem, hogy "kiszagoljam", jön-e valaki abból az irányból, a KIVILÁGÍTATLAN szakaszról!!! 

De túl sokat beszélek, elég csak arra gondolni, amikor lezárták a Margit hidat, mennyi vita volt, hogy a biciklisek nem szálltak le, nem tolták, mert a meghagyott 1,5 méteres részen olyan jól lehetett száguldozni a gyanútlan gyalogosok között! 

A Szentlélek téri HÉV megállóban külön tábla figyelmeztetni a bicikliseket, hogy szálljanak le, és tolják a biciklit, miközben áthaladnak a megállón. Ez komoly? Képesek voltak ott is végigszáguldani? Érthetetlen számomra, hogy miért többek ők, mint más gyalogos? 

Tegnap este egyik tévécsatornán éppen arról készült egy rövid felvétel, hogy egyik külföldi országban egy ott élő, más nemzetiségű férfinak aznapi utcai sétáján milyen megjegyzéseket kell végigélnie, elsősorban bőrszíne miatt. Nem érdekes, hogy milyen ország, nem érdekes a bőrszín...Akkor azon gondolkodtam el, hogy napjaim során hányszor kell elviselnem férfiak beszólásait, csak mert nő vagyok. Az is eszembe jutott, hogy írnom kellene a műsor szerkesztőinek, hogy tegyen egy próbát ezzel kapcsolatban, érdekelne az eredmény. Persze nem írtam, és nem is fogok. 

És mi történt éppen ma reggel? Alig léptem ki a ház kapuján, a közeli sarki boltból éppen kilépő ismeretlen férfi rám köszönt, hogy "Szép reggelt!", mivel nem válaszoltam, sértődötten utánam harsogta, hogy "Akkor csúnya reggelt!". Kérdem én, hogy milyen jogon szólogatnak le ismeretlen férfiak nőket? Milyen jogon érzik megsértve magukat, ha a kiszemelt nő nem válaszol? 

Én továbbra is megalázónak tartom a helyzetet, de változtatni nem tudok rajta. 

Érdekelne egy statisztika arról, hogy hány nő szólít le, köszön rá, fütyül férfiak után? 

Ma az a fura érzésem támadt, hogy valami van a levegőben, amitől minden ember nyűgösebb volt a szokásosnál. Az jutott eszembe, hogy semeddig sem tartana a levegőbe szórni olyan anyagokat, melyek mentális problémákat okozhatnának bárkinek, szinte bárhol...

Persze a napi fáradtságomat a kialvatlanság okozta, a munkahelyi energiavámpírok támadása, és az időjárás, ami még mindig nem tudja eldönteni, hogy tavasz van-e már, vagy még tél. ÉS a BKV, mert a napi szép, és igényes új buszt lecserélte a napi igénytelen, és tragacs buszra, ami erős fejfájást okoz minden reggel, mert koszos, mert büdös, mert vizesek az ülések, mert ráz, mert hangos, mert nem csukható az ablaka. 

Egyik este Cseh Lászlóval készült beszélgetést adott le a tévé. Csak pár percet néztem belőle, pont annyit, hogy egy pillanatnyi tisztelettel, és csodálattal nézzem őt, mint sportolót. Gyermekkoromban, amikor talán még csak egy csatorna volt, amikor még fekete-fehér adás volt, akkor még újságot vettem, hogy elolvasva, megnézve halljam, és lássam a csodált sportolót, zenészt, színész, BEMONDÓT, és riportert! Ma már tovasiklok, egy olimpia már nem vonzó, egy film éppencsakhogy, egy úgynevezett sztár még annyira sem. Biztosan a korommal is jár, hogy nem rajongok egy 16 éves tinisztárért, vagy éppen nem lelkesedem fel az aktuális valóságSÓk(k) szereplőiért. Néha azonban sajnálom, hogy nincsenek igazi példaképek, és ha vannak is, akkor szinte eltörpülnek a tévében, az újságban, a virtuális világban, mert valaki mindig előrébb van, valaki, akinek nagyobb az ismertsége, pedig sokkal kisebb a teljesítménye, ha egyáltalán van teljesítménye. Örülök, hogy én még rajonghattam, hogy volt tisztelnivaló, és tudom, hogy mennyi erő, energia és áldozat van egy-egy alig ismert teljesítmény mögött. 

Ma hazafelé arra lettem figyelmes, hogy az utca másik oldaláról valaki fütyül, mintha nekem akarna ily módon szólni. Már kinőttem abból a korból, hogy füttyszó, és dudálás miatt bárkit is észre vegyek, de hazáig azon gondolkodtam, vajon egy ilyen esetben mi történne, ha ... 

Megállnék, odamennék az illető személyhez, és ezt mondanám: 

- Helló, mizu? Na, mit szeretnél? Igen? És feltűnt-e neked, hogy én nem füttyentgettem örömömben, amikor észre sem vettelek? 

Vagy mit szólnának a férfiak, ha mi NŐK, csak úgy kedvünkre szólítgatnánk le őket az utcán? Vagy csorgatnánk a nyálunkat, ha elmennek mellettünk? Vajon nekik tetszene ez? Csak képzeljük el, hogy megy haza a férfi, fejében még ott motoszkálnak a napi munkahelyi problémák, de már hangolódik az esti sörözésre a haverokkal, és akkor egy számára ismeretlen, közönséges, és még a "futottakmég" kategóriába sem sorolható nő ráfütyül az utcán, amikor elmegy mellette. Szerintem szimplán hülyének nézné a nőt. Igen, én is szimplán hülyének nézem az ilyen pasikat, emellett meg megalázónak, hogy az utcán zaklat valaki...Tanulság? 

Ülök a "kedvenc" járatomon. (A BKV szerint biztosan az, mert ők hirdetik úgy, hogy "ha minél többet szeretne megtudni kedvenc járatáról", akkor mi is tegyek.) Mellém csapódik az utolsó két megállóra 4 emberszerű képződmény, és épp arról beszélnek, hogy a füves cigi kettőjüknél nem hat jól, ha meleg szobában, vagy éppen szoláriumba vannak belőve. A másik kettő épp ennek ellenkezőjét állítja. 

Nem úgy néztek ki, mint akik munkával keresik a pénzüket, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ők az e fajta termékeket az én adómból levont segélyekből finanszírozzák meg? 

A napjaim során két és fél órát töltök összesen valamilyen tömegközlekedési eszközön, így talán nem érzem olyan nyomorultul magam, hogy a megváltó gondolataimat ezen járműveken - néha járműroncsokon - ülve ötlöm ki. 

A napokban azonban csak nem sikerült a gondoltaimat messzire engedni, mert ...

- reggel az 1-es villamoson még álmos voltam, és hideg volt (Ma reggel - 5 fok volt, hatalmas negatív előjellel!!!)

- a 34-es buszon erős áporodott, és dohányfüst szag tódult az orrom alá, az egyéb gázokról már nem is beszélve (Biztos, hogy emberi forrás volt, mert a 7. megálló után leszállt a szag tulajdonosa, és végre frissebb, ám továbbra is hideg levegőhöz jutottam.)

- hazafelé a 134-es buszon már átjárt a hideg a bő 20 perces utazás végére (Kb. ennyi idő alatt veszíti el a testem a munkahelyem begyűjtött meleget.)

- az 1-es villamoson NAGYON hideg volt, annyira, hogy nem bírtam ki ülve a széken, mert olyan érzés volt, mintha egy tál hideg vízbe ültem volna! 

Köszönöm BKV, hogy ma sem fűtöttél ezen a járműveken, és külön köszönöm, hogy az én pénzemen spórolt, vagy talán azt gondolták, hogy így majd nem telepednek erre a járművekre hajléktalanok? Innen üzenem, hogy 4 járatból 4-en ült hajléktalan! 

A mai nap sem múlt el anélkül, hogy az 1-es villamos ne nyújtott volna valami meglepetést. 

Biztosan mindenki átélte már azt a kényszert, hogy a villamoson ülve átnézze zsebeinek tartalmát, de a mai üléstársam egészen más okból tette ezt, mint gondolnánk. 

Teljesen kulturált öltözékű fiatal srác ült le velem szembe az 1-es villamoson, de az arckifejezéséből már sejthettem volna, hogy valami nincs vele rendben. Először az tűnt fel, hogy minden zsebéből előszedi a papír zsebkendőit,majd átrendezi őket, majd egyszer csak összegyűrt néhányat, és fogta, kinyitotta menet közben az ablakot, és kidobta rajta. 

Mindenki örül, hogy van ez a szépen felújított pálya...és vannak, akik szeméttel töltik fel. 

Remélem hamarosan valóban csak egy emlék lesz. Életem nagy részét a tömegközlekedés változatos világában töltöm, és ha nem is minden napra, de igen sokszor olyan élményeket nyújt az 1-es villamos utazóközönsége, ami megéri, hogy kopjon a billentyűzetem. 

A legmegdöbbentőbb emlékem egy kora nyári estére nyúlik vissza. Felszállt egy fiatal, de elég lepukkant srác, akinek a kezében egy fornettis zacskó volt. Leült velem szemben a négyes ülésen, és elkezdte szétválogatni a zacskóban található csikkeket. Amelyik neki nem tetszett, vagy nem volt alkalmas arra, hogy még felhasználja, azt kipöckölte a nyitott ablakon. Kínosan éreztem magam, mert egy ilyen szituációban benne ragadtam. Nem akartam elülni, mert akkor még a végén rám fog megharagudni, hogy én milyen vagyok! (Igen, volt már arra példa, hogy egy ilyen helyzetben azonnal felálltam, majd végig azt hallgattam, hogy én milyen vagyok...) Tűrtem, mert csak két megálló volt vissza, és közben szívtam a büdös csikkek szagát, és hőn imádkoztam, hogy a csikkek ne pattanjanak vissza rám. Meglepődne bárki is, ha azt írnám, hogy természetesen rám esett az egyik csikk? Gondolom nem. A srác reakciója, amikor átültem, csak egy vidám, torz mosoly volt. Én is viccesnek tartottam, hát persze...

Néha az utasok ezen a járaton egészen otthonosan érzik magukat. Egy nő például velem szemben a körmét reszelte, egy másik fogselyemmel tisztította a fogát, egy harmadik pedig lelkesen kanalazgatta a levesét. 

Várom az új villamosokat, hogy a le nem írt emlékeim végleg emlékek maradjanak. Kíváncsi leszek arra, hogy a mostani utazóközönség mennyiben fog megváltozni, ha szép, puha ülésű, meleg járatok kezdenek majd száguldozni az új, meghosszabbított síneken.